|
A Gellért hegy oldalában épült társasház egyik lakásában található veranda naplója fikció. A lakásfelújítást követő 2006. év márciusától, nagyjából heti egy alkalommal leírt, kb. egy oldalas, esetenként fotókkal illusztrált bejegyzések sorozata időrendi sorrendben. Elbeszélői nézőpont alapján az iróniába csomagolt, groteszk "énnovellák", inkább "énmeséhez" áll közelebb. Teszi mindezt úgy, hogy a szerző (az öreglány) harmadik személyként szerepel a naplóban, a virtuális szerző (veranda-én) közvetítésével. Keresés Utolsó kommentek gondolkodom, de hajtani nem tudok, Márta: Szia Zsifu! Örülök, h írtál. A kertpontra is írhatnál egy... »
reklam-álok, Márta: Szia Viki! Örülök, ha tetszik. Szórakoztatni akarok. Tudod, az ojj... »
reklam-álok, Viki: szija.. tetszik! »
filodendron a pácban, Micimackó: Tudtommal vannak kíméletesebb módszerek is, hogy megszabaduljunk a pajzstetütől. Pl.... »
gondolkodom, de hajtani nem tudok, Zsifu: Most láttam meg... Köszönöm a linket! :) (Kerti Zsiráf blog) »
Kategóriák életfilozófia (27) igaz történetek (84) itthon történt (70) képgaléria (4) líra (1) otthonom (66) politikai színezet (42) Archívum Jelen 2010. március 2009. február 2008. november 2008. október 2008. szeptember 2008. augusztus 2008. július 2008. június 2008. május 2008. április Az összes Linkek parasztház blog szőlősgazda blog kerti zsiráf blog Egyéb RSS 
|
Nem emberi
Jubileum
Jubileum
Miután már 1 éve nem írt a zöreglány semmit a blogjába, és azt hittem, hogy lehúzta a rolót, tessék! Már megint! Veri a billentyűt. Az zeszemadta. Honnan van ennek ennyi ideje? Szal ez egy jubileumi bejegyzés.
Nem is kérdezed, hogy mitől mentek a névelők (ugye tudod, hogy mit jelent!) z-jei a főnevek elejébe? Mert ma ez a menő. A kommentelők egyik büszke újítása. Főleg a zegyik oldalé. A zoldalkat, most ne is cimkézzük, mert ojjan oldal, amit te régen ismertél, már nincs. Csak Ilyen oldal, meg Olyan oldal van. Az ilyen oldalisták nagyon szeretik a zöngésítést. Pl. zorbán, zemberek. Ha azt olvasod valamelyik kommentben, hogy a zemberek, akkor mindjárt tudd, hogy az írta, aki nem megy el szavazni, mert szemét-köcsög-maffiózó mindenki. nincs miből választani április 11-én. Meg utána sem. Van a náci-musszolinizmusz, a nyilas-gárdizmusz meg a komcsi-maffióizmusz. A többiek kaput! Most akkor szted megyek vagy nem? Hát nem kötöm a zorrodra. Csak egyre emlékeztetlek: Nincs lábam. Akkor meg?...
A nagy izgalom, hogy hány napot is kell aludni a választásokig, felülír minden fontosat. Mégis elmondom, hogy a veranda idén télen is viszonylag nyitott volt, mert csak pár napig csukták be az ajtót. Igaz, hogy ez alatt megint bepenészedett az egyik falam, de ezen már rég nem akadok ki.
A virágok köszönik, jól vannak. Kivéve azokat, akikkel a tudod mi történt. Dehogynem tudod. Az öreglány reformjai. A nyissz-nyassz- nyussz. Most már név szerint nem emlékszem, kiket ért utol a végzet. Elhunyt néhány ciklámen. Igaz, ők maguktól. Kinyíródott néhány rákvirág a penészfolt kinézetű gyapjas tetvek miatt. (Látod, jól kiművelődtem!). Aztán még biztosan voltak mások is, akiket az isten nyugosztaljon. Csak már kimentek a fejemből. Annyi biztos, hogy kicsit foghíjasabb vagyok. Bár ezt sem tudom eldönteni, mert az öreglány behozott egy nagy hungarocell dobozt, amit állítólag a szél hozzávágott egy téli vihar alkalmával, és rátelepítette a karácsonykaktuszt, meg másokat. Így aztán nem tudok számot vetni, hogy azért foghíjas-e a valahai konyhaasztalból avanzsált virágállvány, mert egyesek kihaltak, vagy azért, mert szimplán átköltöztek a mellékesen elég romos küllemű, és ide nem illő, fölfordított hungarocell elem tetejére.
Az ablakmosást ne is emlegessük. Tudod, hogy az ablakaim tisztaságára milyen kényes vagyok. Vagyis csak lennék. A régi nóta. Tata elkezdte, de nem volt szuflája befejezni. Most már mindegy. Mert a firssen mosott ablakaim is bekoszolódtak. Sztem, tatában nincs kitartás (sem). Öreglány meg ugye, juszt sem esett neki. Merthogy öreglány elkezdett dolgozni tavaly márciustól. A részletekről ne kérdezz. Nem tudom. Csak annyi az információm, hogy doktornő lett. Nem tudni mitől. Itthon nem veri nagydobra. Azóta semmire sincs ideje. Csak mindenre egy kicsi. Persze hamar munkának sok az alja, vagy mi a szösz.
A fiatalság? Ezt akartad kérdezni, nem? Sok változás nincs. Kisasszony másik iskolában dogozik. Másik tanári kar. Másik probléma. Mert az van, jól sejted. Mit gondolsz, hol keres megnyugvást? A szpichiátrián, a Szt. Imre kórházban. Tudod az az, amit régen egyszerűen Tétényi útinak hívtak. Akkor nem mondtak olyan csúnyát, hogy aszongya Szt. Imre. Az olyan imperialista-klerikális név volt. Fújjj! Nagy meglepetésemre, úgy hallom, hogy egészen rendbe hozták a kórházat. Na, az orvosokat nem cserélték ki, pedig az orvos csapatra is ráfért volna egy kis tatarozás. Kíváncsian várjuk, mint mindig, hogy a kisasszony hogy kerül ki onnan. Öreglány mindig azon morfondírozik, hogy a kisasszony sok mindent megtesz a lelki egészségéért, de nem eleget. Pl. az istennek sem akar sportolni, vagy meditálni, vagy csoportterápiára járni. Azt már nem! Még jobban lesz!
A fiatalúr még mindig keresi a helyét. Már ezt is megszoktuk. Megint lesz kiállítása. Emiatt lerabolta a falakról a képeit. Elég pucéran néz ki a dolgozószoba, kutya beszámolója szerint. Megint nincs pénze. Megint nem jár se dolgozni, se iskolába. A régi nóta.
Kutya a mi hírvivőnk. Mindent tőle tudunk. Tudjuk, hogy naagy hó volt hosszan, ahol remekül lehetett szórakozni. Úgymint hógolyó elkapás, bot ki és betemetés. Ilyesmik. Már mindenki azt hitte, hogy kutya teljesen kigyógyult az ízületi nyavalyájából, amikor, úgy egy hónapja megint lesántult. Csakhogy míg régen a mellső két lábára nem volt hajlandó ráállni, most már a jobb hátsóra sem. El tudod képzelni, hogy festett? Majdnem röhögtünk egy jót, de aztán mégsem. Pedig haj, legszebb öröm a káröröm! Ehelyett inkább vigasztaltuk, hogy Föl a fejjel, meg nem oda Buda, meg hasonlók. Nem tudom mi lesz ennek a vége. Csak reménykedünk, hogy az öreglány nem a virágreformokat akarja rajta is megvalósítani. Úgymint nyissz-nyassz-nyussz. Speciel nem csípem a bonszájkutyákat.
újra itt van...
újra itt van...
Kedves naplóm! Csak nem szabadulsz meg tőlem! Pedig milyen egyszerű volna. Az ember behunyja a szemét, és arra gondol, hogy ennyi volt. Vége. Nem csinálja tovább. Vár, vár és vár, behunyt szemmel, hátha megszűnik minden, és ő egy új világban ébred, vagy lassan megszűnik minden körülötte. Vár. Aztán megint vár. De nem történik semmi. Zajok szűrődnek át a falon. Valaki a nyamvadt bútorait tologatja, vagy mi. Valaki bekapcsolta a TV-t. Vagy a rádiót? Anyád! Várás. És semmi. Az embernek viszketni kezd az orra. Elzsibbad a lába. És egyszer csak kinyitja a szemét. Rájön, hogy ugyanott tart, ahol eddig. A pocsék nem múlt el, a világ nem hullott milliárd kis darabra, és minden ugyanúgy van, ahogy hagyta.
Tehát én még mindig itt vagyok. Te, kedves naplóm, azt gondolhattad, hogy kész. Kifújt. Eltűnt. És megkönnyebbülten fellélegeztél. Aztán egyszer csak a szürkés-fehér képernyőn, a számítógépén, megjelentek a betűk. Az öreglány betűi. Aki újra ír. Az istennek sem akarja feladni. Ugyan már! Próbálnád valahogy a tudomására hozni, hogy tök fölösleges írni. Úgyse olvassa senki. Az emberek ma már nem szeretnek olvasni. És nem is akarnak. Majd megnézik. A TV-ben és a moziban. Az olvasásra nincs idő. Akárcsak a fájdalomra. Mondja is a kedvenc reklámom, hogy aszongya, „Nincs idő a fájdalomra.” Nincs rá idő. És másra sincs. Olvasásra főképp nincs.
Az öreglány itt ül, és gépelgeti befele a betűket. Most is félre üt, mint eddig. Nem baj, majd utólag kijavítja. Csak abban bizonytalanodott el, hogy mit is írjon. Hát, én is elbizonytalanodnék. Gondold el! Körülötted minden csupa válság. Amerre a szem ellát. Az euró árfolyama az egekben. A tőzsde haldoklik. Mi az, hogy téged nem érdekel a tőzsde? Pedig az nagyon fontos. Nem tudjuk, hogy miért, de igen nagy jelentőséggel bír. Kutya azt mondja, hogy ott dől el, mikor csitul a reumája. Jaj, kutya, már megint zöldségeket beszélsz! A virágok szerint, ha a tőzsde lefelé veszi az irányt, akkor ők biztosan szomjan halnak. Egek! Ekkora marhaságot! Hallottatok már olyat, hogy az öreglány nem locsolt, mert a Dow Jones a szakadékba vetette magát? Hogyhogy milyen szakadékba? Ne kérdezz butaságokat! Hogyhogy ki az a Dow Jones? Az nem ki, hanem mi. Az Egyesült Államok 30 legfontosabb vállalatának tőzsdei állapotát mutatja. A Dow Jones Industrial Average-t (DJIA) vagy közismertebb nevén a Dow Jones indexet a Dow Jones & Company tulajdonosának és egyben a The Wall Street Journal című napilap egyik alapítójának, Charles Dow-nak a javaslatára 1896. május 26-án vezették be a börzén. Ezzel kívánták a amerikai részvénypiac változásait lemérni. Ne akarj többet tudni, mert megárt.
Inkább beszéljünk a családról. Senki nem bújt ki a bőréből. A fiatalúr keresi a helyét. (Gondoltad volna?) Időnként lelkesen fest, időnként ki akar vágni mindent a szemétbe, időnként napi három doboz cigarettát szív el, némi alkohol társaságában, hátha közelebb jut a vég megismeréséhez. Szegény öreglány hiába pedzegeti, hogy a vég nem úgy jön, hogy hopp, bedugja a fejét az ablakon, és már itt is van. Hogy a vég kín keserves dolog. És senki ne karja megtudni időnek előtte. Az öreglány hiába tépi a száját. A véget nem csak a fiatalúr várja, hanem a kisasszony is. Azt nem tudja eldönteni, hogy vajon a pszichiátrián kerül közelebb hozzá, vagy otthon az alkohol és egyéb tudatmódosítók segítségével. Ezt mi se tudjuk megmondani. Nyilván így is, úgy is.
Ugye azt akartad kérdezni, hogy mi újság nálam? A verandán? Itt sem rózsás a helyzet. Bár az öreglány a múlt héten kapott egy kisbokor minirózsát. Aki még életben van. A fokföldik azonban kinyuvadtak, ahogy várható volt, pedig nem ittak, nem szívtak. A karácsonyi kaktuszt az öreglány úgy szabadította meg penész szerű nyavajájától, hogy egy reformnyisszantással levágta minden hajtását tövig. Szerencsére akkora életerő szorult a nyomorult növénybe, hogy újból kihajtott. Mi meg árkus szemekkel lessük, hogy vajon előtűnnek-e a penész szerű bundácskák a hajtásokon. A ciklámenek döglődnek. Ezt is megjósoltam. Egyet kivéve, aki dús leveleket hozott, és elég sok virága is van, de sajna, a virágok szára a döntő, kinyílás időpontjában a földre konyulnak. A virágok az öreglány mentő ötletének köszönhetően egy Wedgewood vázában próbálnak magukra találni. Nem tudod, mi az? Nézd meg a lexikonban! A díszkáposzáknak is kaput! Az öreglány régi jó reformerként tövig vágta őket. Most próbálnak oldalról kihajtani. Még nem tudják, hogy tök fölöslegesen. Ja, és penészedik a falam is. Remélem elég sok szívderítő eseményt mondtam el, és egy időre kielégítettem a kíváncsiságod.
házunk táján
házunk táján
Kedves naplóm! A legjobban az tetszik az idei őszben, hogy elmarad. Legalábbis eddig. Olyan tavasz van, mint a pinty! Kutya régi, jó szokása szerint a szófán (is) szokott kucorogni. Néha még az ugatásával is megtisztel.
A virágok köszönik, megvannak. A penészesedési nyavalya, ami szinte végigdúlta a virágasztalt (valahai konyhaasztal), mintha alábbhagyott volna. A legrondább állapotú karácsonyi kaktusz szabadult meg a kórtól a legegyszerűbben. Ja! Kitaláltad! Az öreglány reformmódszerével. Néhány fás csonkot meghagyva totál lekaszabolta a beteget. Hogy a beteg mit szólt, azt nem tudjuk. Ilyenkor szokta felütni a fejét a kétely, hogy vajon él-e még. Mármint a beteg. (Áll-e még a vén Peterdi háza? Él e még a régi harc fia?) Nem mondja. Miután mi itt a verandán optimista természetűek vagyunk, fogjuk rá, hogy él. Mit vesztünk? Amíg ki nem derül, hogy meghalt, addig is lesz pár vidámabb napunk. A fokföldi már két szál virággal dicsekedhet. Mondjuk, én nem dicsekednék vele. De ő tudja. A díszkáposzták lekerültek a párkányról a járólapomra a meleg miatt. Nem sok jót remélek. Már látom az alulról sárguló leveleket. A ciklámenek most kezdik kipihenni a nyári nyaralásuk fáradalmait. De még egyikük sem az igazi. Szerintem nem is lesz.
A verandán keringő hírfoszlányok tragikusak. Itt van mindjárt a jó kis gazdasági válság. Ami csak azért nem ütött szíven túlságosan, hiszen nálunk egy ideje állandóan válság van. Az országban is, meg a családban is. Nyilván fertőző. Ez is. Nem csak a penészbetegség. Aztán itt van ez az IMF hitel. Nem tudom, jó helyre adják-e ezt a sok pénzt. Ennek az országnak. Mert ez egy olyan ország, hogy föntrül beöntik a pénzt, alul meg kifolyik. Az öreglány miért nem jár-kel egy flaskával? Hogy a kivezető nyílás alá tartsa? Akkor neki is csurranna-csöppenne. De hát ő nem ért az ilyesmihez. Csak jajveszékelni tud. Tatával egyetemben. A család fiatalabb tagjait nem érdekli a téma. Magukkal vannak elfoglalva.
Kevésbé letaglózó, igaz különösebben nem várunk semmit tőle, hogy Barack Obama az új amerikai elnök. Ne értetlenkedj! Mi az, hogy te csak a Redhaven barackot ismered? Akkor elég szűk ismeretekkel rendelkezel még őszibarack fajták tekintetében is!... Csendben eltűnődtünk. Mégsem olyan rasszista népség ez az amerikai? Vagy már akkora a szoaré, hogy bárki más jó, aki egy kicsit sem hasonlít Bush-hoz? Ha lehet, még a színe is legyen más? Kész talány.
A kisasszony lelki válságát továbbra is a kórházban kezelik. Péntekig. Akkor szabadul. És tudod, mivel foglalkozik odabent? Hiányos biológiai ismereteit pótolja tankönyvből. Mert a hétvégén valami beszámolót ír az egyetemen, ahová véletlenszerűen fölvették. A felvételin még nem kellettek a biológiai ismeretek. Fölvettek azok bölcsészt, jogászt, közgazdászt. Aztán alig telt el pár hét, máris kiderült, hogy márpedig a biológiai ismeret elengedhetetlen követelmény. Mit fog tenni ilyenkor a pallérozott jogász, közgazdász, bölcsész, és egyéb? Puskázik. Te! Lehet, hogy ez a rendszer sem működőképes?... A kisasszony ismét átjön majd a lakából reggelizni. Először rendel, aztán átjön, végül kritizál. Jövő héttől kezdődik a reggeli rántottaevés. Ha csak meg nem csömörlött tőle.
A fiatalúr ezerrel dolgozik valamit. Hogy mit, azt senki nem tudja. Szerzett magának egy műtermet, itt van a kiállítás is a nyakunkon, talán valamilyen előkészítő tanfolyamra is járni akar a képzőbe. Ezt csak félve mondom. Kicsit hihetetlennek hangzik. Bár elkezdeni, már sok mindent elkezdett. Esetében különösen igaz, hogy nyugtával dicsérjük a napot. Sőt egy kicsit még utána is várunk. Sötétedésig.
Nemrég kutya egy beszédesebb pillanatában elkottyantotta, hogy az öreglány reggelenként kocog. Azaz erre csak én következtettem, mert kutya szerint egyszerűen csak furcsán szedi a lábait. Egy idő múlva valamilyen oknál fogva fújtatni kezd. A sebessége persze ugyanolyan, mint egyébként. Minden fordulóban rá kell várni. Kutya először azt gondolta, ez is valamilyen betegség. De megnyugtattam, hogy ne aggódjon. Az öreglány sportol. A maga elképzelései szerint. Aha! Kutya ettől megnyugodott. Mi is. Mert az öreglány egészsége mindennél fontosabb. Hiszen ő a mi gazdánk.
begyűrűzött
begyűrűzött
Kedves naplóm! Már azt hittem, hogy nem írok többet, és lehúzom a redőnyt. Csakhogy nekem olyanom nincs. Itt kérem, mindig besüt a nap. Mármint, ha derült az idő. A sötétítő függöny, beljebb található. Szóval ezért írok újra. A redőnyhiány miatt. Eddig pedig azért nem írtam, mert teljesen lebénultam. Verandailag. A gazdasági válság miatt. Mit csodálkozol? Nem vártad? Hogy válság lesz? Mert nem figyelsz! Mindent megtettünk érte, hogy sikerüljön.
Az öreglány nagy erőfeszítések árán megmosta az ablakaimat. Igaz, legalább háromszor rugaszkodott neki. Először megpucolta a legnehezebb sarokra eső két ablakot, amihez a virágtartóként szolgáló valahai konyhaasztalt tolták. Amikor ezen túljutott, akkor feladta. Legalábbis arra a napra. Később megindokolta magának, hogy mindez előrelátó számítások és briliáns szervezése eredménye volt. Hiszen, ha minden napra jut egy kis ablakpucolás, akkor nem fárad ki annyira őnagysága. Én persze minden nap frászt kaptam, arra gondolva, hogy biztosan „elfelejti” folytatni az ablaktisztítást, és így maradok jövő ilyenkorig. De az öreglány néha kitartó is tud lenni. Csak a végére járt a dolognak! És nem is balettozott annyit föl-le a létrán, mint annak előtte. Csík maradt az ablakon? Ugyan! Legyintett egyet, aztán kész. Na ja, ős sem fiatalodik. Van rajta így is elég. Még a létrán is futkorásszon?
A csobit (csobogó, ha nem emlékeznél) is leszerelte. Megkönnyebbültünk, mert már a napsütésben beinduló kerregés, amit az elkoszolódott pumpa produkált, ahogy a vizet a csobiba erőltette, az idegeinkre ment. (A tata nem volt hajlandó kitisztítani. Majd. Egyszer. De nem most. Hiába, a tata egyre lassul. Régen is katasztrófa volt, de most!...) Végre csönd van, és nyugalom. A három edénykébe, amelyekben eddig a víz csörgedezett, most három csarab díszeleg. Az alsó, a legrégebben vásárolt, úgy tűnik, már kiszáradóban. De, hát mostanában ilyen „jó az oda” hangulatban vagyunk. Messziről nem látszik rajta! Hogy döglődik. (A többinek sem jósolok sok időt.)
Beindultak a ciklámenek is. Egy kivételével. Az szegény nagyon megnyomorodott a nyári nyaralásban, a kert végében. Persze a virágzástól messze vannak. A nálam tartott egy darab fokföldi, mert a többit az öreglány a szemétre hányta, elpusztulás okán, nos ő is megörvendeztetett minket egy szál lila virággal. Talán még jön belőle újabb is. Egyszer. A párkányomon trónoló fűszerláda ámblokk kipusztult még a jó múltkor. Az öreglány, mit gondolsz, hogy oldotta meg a kérdést? Kirázta őket földestül a ládából. Ki az ablakomon. Le a kertbe. Mondván, jó lesz komposztnak. Próbáltuk neki jelezni, hogy nem így kell komposztálni. Azt szépen meg kell tervezni, összegyűjteni a hulladékot egy kijelölt helyre, forgatni kell, miegymás. De az öreglány nem vette a jelzéseinket. Ha ő egyszer így komposztál. Micsináljuk! A kiürült ládába szerzett két felfuvalkodott díszkáposztát, közé egy tő krizantémot. Gondolom ezek ugyanolyan ideiglenes vendégek lesznek nálunk, mint a fűszerek voltak. Kihalásig.
A fiatalúrnak lesz egy újabb kiállítása. Amolyan ifjúkommunista stílusban. Szászhalombattán, a „Barátság” művelődési házban. November hetedikén. Hát én nem tudom, hogy mindezek után, ki fog elmenni a megnyitóra! Talán meg kellene hívni néhány ex munkásőrt és ex kommunistát. Na, nem olyat, akik mára szociáldemokratáknak hívják magukat. Mert azok szégyellik a múltjukat, és úgy tesznek, mintha nem ők hívták volna ellenforradalomnak, az 56-os forradalmat. Ők azok a szocializmus elkötelezett hívei, akikből mára imperialista kapitalista miegymások lettek. Nem! Olyat kell meghívni, aki ma is büszkén vállalja a múltját. Biztos kallódik még itt-ott belőlük az országban. Valamelyik hajléktalan szállón. Hogy jön-e valaki, már csak azért is kérdés, mert a nagyszerű reformkormányzások a nyakunkra hozták a világválságot. Ami begyűrűzött. Már megint. Hofival együtt csak azt nem értjük, hogy amikor jól ment a gazdaság másutt, na az miért nem tudott begyűrűzni? (Tudod miért? Mert akkor is ugyanezek intézték az ügyeinket. Mi meg hagytuk. Hadd csinálják! Mi meg vártuk, hogy történjen valami. Történt is! Itt van. Tessék!) Mert, ha az begyűrűzött volna, akkor most nem szívnánk annyira. De most szívunk. A háziak a fogukat, az állam a pénzünket. Azt a keveset. A fiatalok mást. Ilyen helyzetben meg kinek kell a kultúra. Jó, ha kényérre fussa! (azért ideírom, hogy este hatkor van a fiatalúr kiállításának a megnyitója. Hátha eljönne valaki.)
ez a mi formánk
ez a mi formánk
Kedves naplóm! A kisasszony zörgőcsontúra fogyott, és megint a rosszabbik arcát mutatja. Pedig olyan csinos pofija van. De hiába. Az iskolában egy kedves, antipatikus kollégája a szemére vetette, hogy miért nem akkor akarta magát felakasztani tavaly, amikor nem volt órája (azaz miért volt annyit betegállományban). Az eset óta a kisasszony kibillent az egyensúlyából. Ráadásul be akarja bizonyítani a világnak, hogy igenis tragédia történt azzal, hogy mindezt a szemére hányták, igenis jól dögöljenek meg mindnyájan, és igenis nem képes egészségesen gondolkodni. Hogy hogy értem az utóbbit? Mondjuk, bosszút akar állni azokon, akikben még maradt valami jóérzés irányában, és szóba állnak vele, ne adj Isten segítik. (Merthogy a többi szerintem is dögöljön meg.) Merthogy azok ugyan szóba állnak vele, de nem eléggé. A fene a belüket!! Így a kisasszony. Egyébként manapság nem sokat látunk belőle. Megrendeli az öreglánytól a négy tojás rántottát, a teát, meg egyéb kellékeket, aztán átjön a lakáskájából, a szomszédból, kideríti, hogy a tojás rossz, mert száraz, a tea túl édes, és nem érti, hogy miért nem bír az öreglány annyi vizet önteni a bögrébe, hogy az tele legyen. (Az öreglány tényleg egy pancser!) Emiatt barátságtalanul forgatja a szemeit. Az öreglány meg azon aggódik, nehogy látsszon rajta, hogy fölhúzta magát. (Azért egyszer csak sikerült neki. Nem is itthon, hanem a kisasszony lakáskájában. A kisasszony, már amikor meglátta az öreglányt, azon mesterkedett, hogy hogyan tudnál kizavarni. Miután ez nem ment, gondolta, jól felbosszantja. Sikerült. És őt eltöltötte a bosszú édessége. Másnap lehetett mondani az öreglánynak, hogy, a kisasszony szavait idézve, ő is egy hisztis picsa) Rossz passzban egyébként is bármit mond az öreglány, a kisasszony beleköt. Főleg, ha a fentebb említett iskolai témára terelődik a szó. „Ugyanezt mondja a hülye Simon is! (a pszichiátere), meg a hülye Bárdos is (a pszichológusa, merthogy azt is tart. De jól megy egyeseknek!). Hogy dögölnének meg mind! Egytől egyik!” Reagál a kisasszony. Hiába! Senki nem akarja őt megérteni! Pedig akarja. Mondanánk. Majd megdöglenek az igyekezettől! De a kisasszony nem vesz rólunk tudomást. Szerencsére. Mert még mi is kapnánk hideget-meleget. A kisszony minden esetre úgy döntött, hogy kicsit befekszik. A jó kis Szentimrébe. Ott isteni a pszichiátria! Ott szoktak a betegek egymás ágyába feküdni, ott szokott a féllábú éjjeliszekrény összeroskadni, ott szokott szarszag úszni a levegőben. Jó kis mulatság!
Hogy még mondjak valami jót, anyagilag is becsődöltünk. Pont most, ezekben a válságos időkben! Amikor a nyakunkon a recesszió! Az öreglánynak elfogytak a reklámjai a honlapról, elköltötte a tanfolyampénzeket, és most itt áll egy fillér nélkül. Kénytelen volt megint leakasztani egy képet a falról. Mi lesz, ha elfogynak a képek? Úgy látom, nem árt, ha csomagolni kezdek. Itt már nem sok jó kecsegtet. Legjobb lesz, ha odébbállok. Ezt tanácsolom a virágoknak is! Növesszenek lábakat! Szerintük meg tudják csinálni! Na! Rajta! Én legfeljebb szépen összedőlök. Egy verandától nem futja többre.
Szeptember végén még úgy nézett ki, lehet, hogy az öreglánynak lesz valami állása. Persze, hogy amellett hogyan kertpontozott volna, az rejtély. Csakhogy az állás nem tetszett neki. Adminisztratív munka. Neki! Eszén van az ilyen? Még ezt is elvállalta volna. Jöjjön, aminek jönnie kell! Még mindig jobb, mint a kifizetetlen gázszámla. Szerencse-e vagy szerencsétlenség, nem őt választották a meginterjúvoltak közül. Állítólag nem azért, mert öreg. Állítólag. A kiválasztott már eddig ugyanezt a munkát végezte. Az öreglány meg ugye... Ok, ok! Az öreglány is szokott adminisztrálni. De abban nincs köszönet. Minden munkát háromszor végez el, hogy egyszer sikerüljön. NA persze ezzel nem dicsekedett el az interjún. Csak itt mondom, magunk közt. Minden esetre, ha fölvették volna, akkor nem tartanánk ott, ahol tartunk. Most éppen nincs jövőképe. Az öreglánynak. Meg a tatának se. Ami tatától már megszokott. Ő mossa kezeit. Azt mondja, ha nincs pénz, majd jól meghalunk. Hülye ez? Azt hiszi, ilyen egyszerűen megy? És előtte a kórházasdi? A temetés? Az nem kerül pénzbe. Persze! Hiszen ő fel van mentve. Igyekezzen az öreglány. Az már úgyis megszokta! Csak nem várják el egy halálos betegtől ,hogy az anyagiakon agyaljon?
Hát ilyen jól vagyunk mostanában. Hozzuk a formánkat. Ezt már az öreglány apja is megmondta. Amikor valami nem „úgy” történt, mindjárt mondta: „Ilyen a mi formánk!” Szépen átörökítette az optimizmusát, annyi szent.
megpenészedtünk
megpenészedtünk
Kedves naplóm! Lassan túl vagyunk a szeptember felén, és még nem írtam semmit ebben a hónapban. Mondhatnám, hogy el vagyok havazva, de az gyanúsan hangzana egy veranda szájából.
Randa idők járnak, hűvös van, esik, és máris azon parázom, hogy becsukják az ajtómat, és kirekesztenek a közösségi életből. Ez engem már előre mélyen felháborít. Továbbá elégedetlenséggel tölt el az is, hogy elfelejtették megmosni az ablakaimat. Már-már szándékosságot sejtek a dolog mögött. Mert mi ez, ha nem szabotázs?
A virágokon felütötte a fejét valami penészszerű nyavalya. Dús, fehér pihék burjánoztak a klívia levéltövén, a karácsonykaktusz ízein, sőt, még a banánfán is. Senki nem tudta megmondani, hogy mi is ez. A többi cserepes igyekezett elhúzódni a fertőzött társaitól, csekély sikerrel. Mindenki az egészségéért reszketett. És irigykedve gondoltunk a szerintem kertben felejtett, mások szerint a kertben nyaraló ciklámenekre. Akik kimaradtak a járványból. Hiába mondogattam, hogy a bent maradt egy szem ciklámenen sem jelentkezett semmilyen abnormális kórság. A bent maradt ciklámen egyébként kb. egy hónapja nekilátott leveleket hozni, szerintem kicsit hamarabb, mint ahogy az dukál. Az új hajtásokat meglehetősen korcsnak látom, a levelek is inkább bepöndörödnek, kicsik is, de nem merem szóvá tenni, mert még sértődés lenne belőle. A virágok észbeli képességeivel már tisztába vagyok, ezért felteszem, hogy amit nem lát, arról nem vesz tudomást. Márpedig tükröt nem fogok elé tartani. Különben is, amit a szem nem lát, az a szívnek nem fáj. Mondaná a nagyanyám.
A kerti ciklámenek egyébként rémséges állapotban vannak. Valaki megrángathatná már az öreglány mandzsettáját, hogy hozza vissza őket. Hiszen mostanra mintha a penész járvány is elcsitult volna, és itt az ideje, hogy magukhoz térjenek a ciklámenek, mert mindjárt beüt a virágzási idejük. Aztán megnézhetik magukat.
A penészjárvány elülésében szerepet játszhatott, hogy az öreglány a tata tanácsait követve egy penészmentesítő oldatot kicsit meghígított, aztán megsprézte vele a virágokat. A Tata nem tudta megakadályozni, hogy ne minden növényét fürdesse meg a tudj isten milyen koncentrációjú vegyszerben. Ő bizony jól adott nekik. Nem tudom, hol van ilyenkor az öreglány vegyszerellenessége. Nem tudom, mit szólt volna, ha nyakonzúdítjuk egy kis gombairtóval. Biztos sivalkodott volna. Na, mindegy, fő, hogy a virágok megúszták. Bár a sárkányfa, ha jól interpretálom a nevét, egyik levele mintha megperzselődött volna az odatévedt oldattól, de ebben nem lehetünk biztosak.
Ennyit magunkról. Akár kérdezel a kis családról, akár nem, elmondom, hogy a kisasszony már javában tanít az oskolában. Eleinte tiszta ideg volt a tanrendtől, később pedig attól, hogy angol szakoktatóvá avanzsáltatták, amihez se képesítése, se tudása, de ez úgy látszik az intézményt nem izgatja túlságosan. Gondolom sokat spórolnak a kisasszonyon, hiszen érettségi után indult angol nyelvű szakoktatást végez, hogy úgy mondjam ingyért, amire felteszem a nevezett intézmény bőséges pályázati pénzt zsebelt be. A tanarak meg ingyen dolgoznak. Ez ám a kapitalizmus! A kisasszony az interneten matatva esténként nyakig merül a víz körforgásában, az oxidációban és föld héjas szerkezetében. Nem győzzük csodálni érte.
A fiatalurat se kérdeznéd. Így szoktad. Azért magamtól mondom, hogy a fiatalúr nem dolgozik, viszont eszik. Az öreglánynál. OK. Ez így nem igaz. Dolgozik, vannak eltévedt megrendelései, sőt most az öreglány biztosítási ügynökének kreatív hobbiboltjába is kiaggathat néhány képet eladási szándékkal, sőt kiállítása is lesz Szászhalombattán. Mégis elégedetlen. Mert a képeket úgyse fogják megvenni, a kiállítást meg úgyse fogják megnézni. Nem lehet a fiatalúr örömére tenni. Nem hagyja.
hányattatott sorsok
hányattatott sorsok
Kedves naplóm! A múltkor még a kisasszonyra panaszkodtam. Mondhatni, megszokásból. Pedig itt a mi fiatalurunk. Hát ő mára már lepipálta a kisasszonyt. Akkor képzelheted, hogy mit produkál. Adott esetben. Én már annyira telítődtem vele, hogy nem mesélem el az ő sztoriját. Pedig volna mit! De ezt elég egyszer, élőben hallani. Még vissza is emlékezzek? Mikor egy- egy ilyen eset után arra gondolok, hogy ez az élet már nekem se élet többé? Inkább haljunk meg mind! Ezért aztán nem szoktam elgondolkodni a hasfájásain. Tépje magát rajta az öreglány! Amikor a fiatalúr kimegy, én azt néztem, jól becsukta-e maga mögött az ajtót. NAGYon jól.
A kisasszony nemrég jött haza egy apai nyaralásból. Jó, kicsit telítődött a család ama felével, de alapjában jól bírta a strapát. Mellesleg előtte Erdélyben edzett. Szép-szép az az Erdély ország, csak ne rondították vón el annyira. A kisasszony meg van győződve róla, hogy valami viszketegséget is hazahozott, de szerintem csak a nap karistolta fel a hátát. A bonyodalmas világlátás után most egy iskolaépület többedik emeleti termében okul a többi angoltanárral egyetemben. Azt mondja, kreditet gyűjt. Furcsa egy hobbija van, annyi szent. Én, ha már gyűjtenék, kágyillót gyűjtenék a tengerparton. Nem pedig egy levegőtlen teremben aszalódnék. De, hát kinek a pap, kinek a papné. Így mondják.
Tata is jól van. Mert ezt akartad kérdezni, nem? Szerintem senki számára nem világos, hogy éppen mit dolgozik olyan lelkesen, de nagyon csinálja. Felteszem ezt is ingyért. Így szokta. Tudod, ahogy az ember idősödik, egyre nehezebben változtat a szokásain. Vele is így van. Meg az öreglánnyal is. Különben nem állandóan a klaviatúrát verné semmiért, hanem velünk is törődne. A múltkoriban még öntözni is elfelejtett. A nagy hobbikertész! A díszpaprika annyira búnak adta a fejét, hogy azt hittük, már fel sem emeli többé. A paprika még a nyár elején került hozzánk, amikor az öreglány egy utolsó, általa szervezett program keretében beszerezte egy fűszernövény gyártó cégtől. De a tata megszemlézve a foszlásnak indult levélzetet, azt mondta, hogy az apuék (értsd az ő apuja) is esténként öntözték a paprikát, (Odakint a kertben, ember!) és estére mindig lekókadt, ám a locsolástól magához tért. Ennek örömére jól megöntözte a mi kis haldoklónkat, és halljatok csudát, reggelre némely levele úgy tett, mintha élne. De mindez semmi, mert estére már nem mondtad meg, hogy tegnap még a halálán volt! Ilyen ez a mi paprikánk! A Tata szerintem azért gondoskodott róla ilyen szívszorítóan, mert félt, hogy nem tud többet enni az isteni pirospaprikácskákból, ami rajta termett. Mert azt szereti enni a jó kis libazsírral. (Ilyen egy egészséges életmódot élnek. Vagy csak spórolnak. Erre még nem jöttem rá.) Mondtam is a paprikának, hogy nehogy hálálkodjon az öregnek! Nincs miért. Az öreg csak a hasát szereti. Ő másodlagos szempont volt. De úgy jártam, mint a múltkor kutyával. Búnak eresztette magát. Naná, hogy rosszul esett neki. Megint bunkó voltam. Pedig rá már nem mondhatom, hogy úgyse méltat szóra, szóval megérdemli. A paprika legfeljebb azért nem beszél hozzám, mert nincs szegénynek mondanivalója. Főleg ekkora sokk után. Nekem sem volna kedvem beszélgetni. Remélem, azt azért méltányolja, hogy végül is remek mikroklímát teremtettem a számára az ablakpárkányon.
Na, a házban is volt egy kis hacacáré! Ha már így tudni szeretted volna! Elöntötte a pincét a szennyvíz. Bokáig. Olyan szagok áramlottak a lépcsőházban, amilyen egy jó sikátorban járhatta a középkorban. Aggódtam is, hogy mi lesz, ha ezek a bumfordi gazdááék beszereznek egy kis kolerát? A virágok mindjárt a kiszáradásuk miatt aggódtak. Kutya a hegymenet elmaradása miatt sápítozott. Tata az elázott papírjait siratta. Remélem, nem jut eszébe semmiféle mentőakció! Az öreglány titokban talán még örül is, hogy ilyen ügyesen megszabadult a Tata lim-lomjaitól. Megsúgom, a halála után úgy is a szemétben kötött volna ki. Mind egytől-egyig. Addig meg nem használta volna őket. Mint ahogy eddig se. Különben nem a pincében kuksoltak volna. Tata azzal ellenérvelt, hogy csak azért tartotta a jegyzeteit, grafikonjait, és vizsgálati eredményeit ott, mert nem volt helye. Ezt én nem fogom fel. Annak előtte egy lakótelepi lakásban lakott. Hová terjeszkedne még? Igaz a dolgozójában is mindig helyszűkében volt. Amikor is a kollegák szereztek neki egy naaagy szekrényt. Azt pillanat alatt telepakolta, aztán megint siránkozott a helyhiány miatt. De hiába sipolt. Szerencsére a problémát a pincében kiküszöbölték. Csőgörénnyel. Na, ja! Nem is volt oda való más! Ebbe a bűzbe. Stílusosan.
Az öreglány Velencéje
Az öreglány Velencéje
Kedves Naplóm! Mégis nyaralt az öreglány. Legalább három, uszkve négy napot. Szinte egyhuzamban. Azért szinte, mert mégse. Azért mégse, mert mindig hazajött. Aztán megint ment, aztán megint hazajött. Kutya azt mondja, hogy mindez őmiatta volt. Mert őt ki kell vinni. Mégsem piszkíthat a szőnyegre, mint kiskorában. Azt mondja, ennek ellenére jól besértődött, mert őt otthon hagyták. „Kutyafiam!” Kezdtem neki a kioktatásnak. „Először is ne ringasd magad abba a hitbe, hogy temiattad jönnek haza. Szimplán nincs pénzük többre. Te másodlagos tényező vagy.” Kutya fülei szomorúan lekókadtak. Megsajnáltam. „Nem úgy értettem! Te is tudod! Csak azt akartam mondani, hogy, ha akartak volna, akkor sem tudtak volna többet nyaralni. A pénzhiány okán.” Kutya meggyőződés nélkül ingatta a fejét. Na, szegény! Ennek jól elvettem a kedvét. De, hát nem is volt neki. Legalábbis hozzám nem. Egy-két szófalátogatást leszámítva teljesen elhanyagolt. Akkor meg mit vár tőlem!?
A virágok még ezt a csekélyke nyaralásfélét is irigyelték a gazdáéktól. „Bezzeg mi!” Duzzogtak. „Minket mikor visz valaki nyaralni?” „A tengerpartra.” Fokozta a banánfa. „Vagy legalább strandra!” Csipogta a csüngő begónia, aki még az öreglány szülinapján került hozzánk egy igaz kutyabaráttól. Ez kész! Állapítottam meg magamban. „Hová mennél, te lökött? Milyen strandra?” Ripakodtam rá harciasan. „A Gellértbe? A termálba? Vagy a hullámfürdőbe?” Nem mert visszaválaszolni. Még túl újnak érezte magát egy jó kis veszekedéshez. Majd kinyílik a csipája. Mind így szokták. Eleinte nagyokat hallgatnak, de később már be nem áll a szájuk. Persze csak hülyeséget mondanak akkor is. De azt tiszta meggyőződéssel.
Mi van? Nem is kérdezed, hogy hol „nyaraltak” ezek? Kérdés nélkül is megmondom. A Velencei tóban, az Északi strand nevű fürdőhelyen. Velencén. Ez egy másik Velence. Mielőtt félreértenéd. Ahol nincsenek gondolák. Egyébként tök olyan. Bepakoltak egy fa alá, aztán a tata bevette magát az egyik büfébe, és estig ki sem mozdult onnan. Csak lökte befelé a söröket. De még mindig jobb volt most, mint tavaly, amikor állítólag órákig telefonált mindenféle általa kollegának nevezett lényekkel, de olyan hangosan, hogy a túlparton is hallották. Az öreglány is evett, ivott, nagy bánatára, mert közben folyton lelkifurdalása támadt, hogy tovább fog kerekedni. Aztán berohant gyorsan a vízbe, hogy leússza. Ettől kicsit megnyugodott. Pedig nem úszott le semmit. Legalábbis én nem vettem észre. Tatára is ráférne az úszás. Hasilag. De sajna neki nem megy. Ő ugyanis csak kapálódzni tud. Szerintem ez is fogyaszt. Be kellett volna ereszteni egy csónakból a mélyvízbe, és hagyni, hogy kapálózzon. Biztos fogyás! Társaságuk csak egyszer volt. A Deni gazdiék a hegyről. Egy szarvasi nyaralással a hátuk mögött. Amit az öreglány suttyomban többször elirigyelt tőlük. Merthogy neki ez sem jutott. Mit csináljunk, ha egyszer azok nem annyira lúzerek, mint a gazdáék? Csak egy kicsit. Hogy miért mondom? Mert, ha kicsit sem lennének azok, akkor nem Szarvason nyaraltak volna, hanem Majorkán.
Más: A hegyen leértek a szilva szerű-ízű apró golyók, kutya nagy szomorúságára. Most vackorral vigasztalódik. Meg némi fügével, amihez azért jutnak hozzá, az öreglánnyal együtt, mert az egyik fügefa kiesik a szatyorral felszerelkezett fügefosztók látóköréből. Akik begyűjtés után egyből a Lehelre viszik a cuccot. Kutya másik fő hegyi szórakozása, hogy az öreglánnyal spriccelteti magát a kerti csapból. Amit mellékesen a kertészek használnak, de az öreglány lakáskulcsa remekül nyitja. Úgyhogy itt van kutyának Hawaii. A csaphoz egyébként a kutyásoknak saját, e célból beszerzett nyitószerszámuk van. Mindegyik közül a legfurfangosabb a Deni gazdi kilincse. Amit direkt e célból vett a Bricostore-ban.
A kisasszonyról nem kérdezel? Ne is kérdezz! Nyár végére megnyeklett. Remélhetőleg csak ideiglenesen. Én megsúgom, azt szeretném, ha az öreglány előkapná a zsebéből a kisasszony finomhangolóját, és egy kicsit megbirizgálná. Persze csakis a jó irányban! Hú, de nagy kő esne le a szívünkről! Képzeld el! Egyszer csak ott állna a jó humorú, mosolygós kisasszony. Mint régen. És nem értené, hogy eddig mi is volt az utóbbi tíz évben ővele. De jó lenne! Mi meg csak mosolyognánk. Ugyan!! Már el is felejtettük! Miért volt valami? És vihorászva megveregetnénk a hátát.
hiszek! hát te?
hiszek! hát te?
Kedves naplóm! Az öreglány nem érti, hogy a palántái miért nem olyanok, mint mindenki máséi. Iskola, egyetem, házasság. De ezek nem! A fiatalúr már az iskolánál elakadt. A kisasszony a házasságnál. Miért??? Hiszen ezt így szokták. Mindenki így csinálja. Aki nem, az magára vessen. Vessen egy jókora keresztet. A keresztről jut eszembe, hogy az öreglány rájött, hogy minden megoldása a hit. Most mire gondolsz? A szakállas nőre a Városligetben? Neeem!
A hit egyenlő Univerzum, Föld, fák, levelek, esőcsepp, stb. És mindezzel közösséget kell vállalni. Egy ekkora közösségbe tartozni pedig csudijó! Nem tudtad? Próbáld ki! Ennyi barát és haver nagyon keveseknek adatik meg. Ez egy szövetség. Új. Kár, hogy az öreglányon kívül a családban nem igen értik. Úgy meregetik a szemüket, mintha az öreglány végleg begőzölt volna. Ami lehet is. De baj ez? Ha egyébként így jó neki? Miért neked minden jó? Ne a vállad rángasd! Ez nem válasz! Most bizonyítod, hogy belőled az irigység beszél. Szeretnél te is mindenkivel jóban lenni, a világot magadhoz ölelni, de nem tudod, hogyan. És jól lenni is szeretnél. De azt sem tudsz.
Tudod mi a legjobb az egészben? A lelki béke. A tökfejek szenvednek, morcognak, elégedetlenkednek. Ellenben a hívők, a lelkibékések, a az Univerzum barátai ezen csak jót mosolyognak. Hogy honnan tudom? Kérdezed? Onnan, hogy én is közéjük tartozom. És megsúgom, hogy nem csak békességet nyertem, hanem fiatalosságot is. Beee! És még csak nem is kell plasztikai sebész! Arra úgyse telne. És gyógyszerek sem kellenek. Nem járok a rendelőbe, ahol sorba ülhetnék, jó esetben, nézhetném a vízfoltot a mennyezeten, várhatnám, hogy a morózus, agyon stresszelt asszisztens elordítsa magát a nevemet kiáltva. Hogy aztán bemehessek egy olyan átöltöző helységbe, ahol nem is tudnám, hogy mit is kell lehúzni magamról valójában. És ezért aztán jól kikapnék. Hogyaszongya: „Mi van? Miért nincs magán bugyi?” Vagy éppen „Miért van magán bugyi?”
Azt tudod, hogy az emberek nagy része azért beteg, mert telezabálja magát gyógyszerekkel? És a szervezete elfelejti, hogy meg tud gyógyulni? Ajjaj! Nap, mint nap hallom a reklámokból: „A régi fájdalomcsillapítóm már csak receptre kapható. De itt van az Isteni Nurophen. Az kell nekem!” Aztán: „Nincs idő a fájdalomra!” Jó kinézünk. Akkor mire van idő? Ha már a fájdalomra sincs, akkor megette a fene. Nem gondolod? Anyám borogass! Beszedi a delikvens a fájdalomcsillapítót, a szervezete jól lebutul, ő meg azt hiszi, hogy jól van, pedig dehogy! Csak a fájdalom manóját bezárták egy ketrecbe. Ott rázza a rácsot, hogy „ „Hé! Baj van ezzel fószerrel! Hé! Valaki idefigyelne?” de nem figyel senki. Aztán lehet hívni a mentőket. Tudod, akik szegények sose érnek oda időben. Mert nem bírnak. Úgy meg lettek ritkítva. Merthogy nincs idő a fájdalomra. Akkor meg ugye, minek annyi mentő. Gondolják a nagyokosok.
A fő baj, hogy pirulát kínálnak hit helyett. És mi van azokkal, akiknek nincs pénzük pirulákra? Ők a lúzerek? Akiktől meg kell szabadulni? OK. Ez is egy álláspont. Szerintem azok a lúzerek, akiknek nincs hitük. Ami megvédi őket a betegségektől. Vagy, ha nem megvédi, akkor erőt ad nekik. Mert ugyan honnan merít erőt az, akinek nincs hite? Mitől fog hinni a gyógyulásában? Vagy a halálában? Megmondom. Semmitől.
Na gyerünk! Munkára fel! Nekünk itt még le kell fektetni, a hobbikertész klub alapjait. Ami tudod, hogy miért jó? Mert növényszeretetre, ezen keresztül a Föld szeretetére tanít. Ez óriási! Nem? Jobb, mint biztosítási ügynöknek lenni? Igeen! Jobb, mint egy multi cég profitját növelni? Igeen! Tulajdonképpen szeretetre tanít. A Föld szeretetére. Akit annyira meg kell végre már menteni! Mielőtt félresiklanak a dolgok. Akkor hajrá! Mentsük meg a Földet! Küzdjünk a mindent félresöprő entrópia ellen. (Nem tudod, mi az? Mi van? Nem jártál iskolába? Hát a rendezetlenség ellen rendezettséggel. Az nem válasz, hogy minden rendezetlenségre törekszik. Akkor miért lennének élőlények?) Jut eszembe, itt van az öreglány buszkirándulása. Meg a dísznövény klubja. Meg a stb. Csatlakozni kellene ezekhez a Földvédő akciókhoz! Ha már itt akarjuk leélni az életünket! Nem?
nem értem
nem értem
Kedves naplóm! Legalább Te rámfigyelsz! Már megint! Milyen jó, hogy vagy! Kutya ugyanis et-all nem figyel merő lustaságból, a virágok szintén nem figyelnek merő önzésből. Ők ugyanis magukon kívül képtelenek másra figyelni. A földre zsuppolt valaha nagylevelű ciklámen megcsoffadt levelei közül kierőlködött néhány brend-nyú hajtást. Ez teljesen leköti. A kakukkfüvek az ablakládában valamilyen gombafertőzésnek estek áldozatul, és úgy érzékelem, hogy az élet már rég kiszállt belőlük, csak a zörgős levélváz maradt meg. Pedig, hogy útálom, ha hullákkal és zombikkal vagyok összezárva! Hullának elég lenne a mindig felszaporodó bogárhegy, ami a sarokban gyűlik, és csak a heti takarítgatás alkalmával tűnik el, ha éppen öreglány elvtársnőt takarítás közben erre eszi a fene. Nem történik meg hetente. Arra mérget vehetsz! A bal oldali ablaktáblám, ahová a kedves hártyásszárnyú öngyilkosjelöltek folyamatosan beverik a fejüket az ész nélküli kitörési kísérleteik során, már tiszta maszat a rátapadt rovarvértől. Kész hányás! Nem értem! Ezek nem mosnak sose ablakot? Mert én tavaly nyárra tippelem az utolsó ablakmosást. Mindjárt visszalapozok, és utánanézek. Szerintem biztosan följegyeztem. Jó, hogy van ez a napló!
A többieket kérded? A többi virágot? Hát ők elvannak. Csobogó? Ma éppen csöndben van (Isten tartaná meg a jó szokását), mert borús, szeles, nyáriatlan az idő. Ilyenkor elgondolkodom, hogy esetleg tévedés forog fent a klímaváltozást illetően. Kutyát kérdezed? Most mondtam. Kutya tesz rám. Azért jön ki a verandára, hogy a szófáról kileshessen. Szemezhessen a macskákkal, vagy Jack Russel szomszéddal. Néha elegánsan leül, pár percig szemléli a belső terepet, aztán lehuppan és elsétál. Igaz a múltkor annyit elmesélt, hogy remek kis szilvaféléket csócsál a hegyen. „Szilvát? Hát kutya ez?” Ilyesmit sutyorogtak a virágok. Azt is megtudtam, hogy nagyüzemben folyik a gyümölcsök, fügék, sőt vágott virágok, esetenként töves egynyáriak elhordása. A Gellérthegyről. Hogyhogy hová? Honnan tudjam? Az öreglány meséje szerint egy feketébe öltözött, tisztességben megőszült néne egy korareggeli kutyaséta idején metszőollóval a kezében válogatta a szebbnél szebb legényvirágokat, és rejtette a cekkereibe. Ki tudja, hogy hová indult vele! A temetőbe? A piacra? Az is tény, hogy sem kutya, sem az öreglány nem fogja megkóstolni idén a gellérthegyi fügetermést. Mert nekik már nem jut belőle. Lehet, le kellene stoppolniuk egy fát, és éjjel is őrizni. Csak aztán álomport ne szórjanak a szemükbe, ahogy a Csongornak az ördögfik. Lassan ugyanúgy megy a bruszt egy-egy jól termő fügebokorért, mint a lomtalanítás áldott idejében a lomfoglalás. (Nem honfoglalás! Félreértetted!)
Ez az Új Rend és Szabadság. Ami ebben az országban dívik. Jut eszemben jó múltkor kiderült, hogy vörös csillagot mégis szabad hordani. Mégsem önkényuralmi jelkép. Érthetetlen. Viszont turulmadarat még mindig nem szabad. Nem hordani, hanem építeni. És a magyar koronát is eltávolították a tisztavatás színteréről. Azt a rojalista mindenit! Még hogy korona! Nem elég ezeknek a magyar trikolor? Mindjárt hozzávennék a koronát is? Én még tovább ragozom. A Habsburgokat nem akarjuk visszahívni? Hát az oroszokat? Csak tudnám, hogy annak előtte, amikor évekig így eskették a kedétokat, akkor miért tűrték meg a koronát? És miért mondták rá, hogy a magyar államiság szimbóluma? És miért szerepel a magyar címerben? Ahelyett, hogy meghagyták volna a jó kis búzakoszorút! Azért történt mindez, mert néhány pár évvel ezelőtt nyilván elfejetlenkedték a dolgokat. Mert még nem volt új rend. Szabadsággal spékelve. „Az “Új rend és szabadság” programban meghatározott a rend és biztonság, a társadalmi igazságosság, az érték és minőség megteremtésére irányuló kormányzati célkitűzések és feladatok…” Írja a kormányhatározat. Nem ismerős ez egy kicsit? A szociálista időkből? Mintha onnan vágták volna ki. Az egyik november hetediki ünnepi beszédből. (Több tíz évig ugyanazokat a célokat kell kitűzni magunk elé. És csak nem akarnak teljesülni!) De akkor mitől új? Nem értem. Én már nem ismerem ki magam semmin se!
Még mindig a többiekről kérdezel? Kik azok? A fiatalúr? Bajok vannak vele. Nem csak az érzelmi és egyéb életével. Nincs pénze. De dolgozni azt nem akar. Ha megkérdezed tőle, hogy mit akar csinálni, azt mondja festeni. Nem értem. Miből akar megélni? (Fogalma sincs.)
A kisasszony? Ajjaj! A kisasszony itt maradt pszichiáter és pszichológus nélkül. A pszichiáter beteg és/vagy szabadságra megy, a pszichológus szimplán szabadságra megy. Nem értem! Hogy mernek ezek szabadságra menni, netalán megbetegedni? A kisasszony engedélye nélkül? Mára mér ne kérdezz többet senkiről se!